|
Immár hagyomány, hogy a Corvin Művelődési Ház és az Aposztróf kiadó által közösen megrendezett novellapályázatának Sajtódíjas novelláját lapunkban közöljük. A következőkben Novák Katalin Szorult helyzetben című novellája olvasható. A kép illusztráció. Novák Katalin
Szorult Helyzetben 
Hallottam már ilyen esetről, de azt gondoltam, csak városi legendáról van szó. Mesélik azt is, hogy az ember be tud kapni egy villanykörtét, de aztán nem képes kivenni a szájából, kórházba kell mennie, ahol kiakasztják az állkapcsát. Soha nem tudtam, higgyek-e ezeknek a meséknek, de bátorságom sem volt kipróbálni, hátha mégis igaz.
Most itt fekszem a metrókocsi alá gyűrve, szinte fájdalommentesen, és azzal a tudattal, hogy abban a pillanatban vége az életemnek, amint a szerelvény elmozdul rólam.
Nem festhetek túl jól. A körém sereglő, egyre növekvő tömegből a többség legalábbis undorodva kapja el a tekintetét, hogy aztán „Jaj, nem bírok odanézni!” kiáltások közepette vissza-visszapillantsanak a szörnyű látványra. Nem tágítanak, az elemi kíváncsiság erősebb ösztön, egyesek mobiltelefonjukkal fényképeznek, videóznak, mások szóban tudósítanak a látottakról. Amikor rájönnek, hogy élek, ráadásul láthatóan teljesen tiszta a tudatom, mintha elszégyellnék magukat, kezdenek kicsit távolabb somfordálni.
A mentők gyorsan végeztek, most készenlétben állnak, ha bármire szükségem lenne, csak jeleznem kell. Láthatóan őket is megviseli ez a helyzet. Bevallom, amikor a gázolás után magamhoz tértem, és rádöbbentem, hogy élek, majd megláttam az orvosokat magam körül, szinte eufórikusan állapítottam meg, hogy csodával határos módon megúsztam a balesetet, hiába kényszerülök akár tolókocsiba életem hátralévő részére. A sötét tekinteteket látva gondoltam, hogy nagy a baj, hogy talán teljesen lebénulhatok, hogy már soha semmi nem lesz a régi, de tudtam, hogy erős vagyok, hogy együtt tudok élni bármivel. Amikor aztán a fáradt tekintetű, ötvenes mentőorvos elküldte a kollégáit, mellém telepedett, és lassan, egyenként formálva a szavakat, tudtomra adta, hogy a gerincemet paradox módon csak a rám nehezedő nyomás tartja egyben, és abban a pillanatban összeroppanok, amint a szerelvény elmozdul, üvölteni kezdtem. Na nem rögtön, kellett néhány pillanat, talán két perc is, mire tudatára ébredtem az elhangzottaknak. Akkor szabadon mozgó két karommal megragadtam a szerencsétlen orvost, rázni kezdtem, és magyarázatot követeltem. Majd – meg sem hallva, mit mond – artikulálatlanul üvöltöttem, én, a jól öltözött, visszafogott üzletember, aki mindig illendő módon viselkedett. A tehetetlen düh keveredett bennem a kétségbeeséssel, a tompa fájdalom a lüktető életerővel, ami ott tombolt a harminckét tonnás súly alatt.
Miután a kirendelt pszichológusnőt egyszerűen képtelen voltam elviselni, szegény Bárány doktor vállalta, hogy a továbbiakban is tartja velem a kapcsolatot. Láthatóan megbocsátotta korábbi kirohanásomat, talán még elnézést is kértem tőle. Mesélni kezdett. Elmondta, milyen napja volt, aztán különböző történeteket mesélt a saját és mások praxisából, lehet, hogy egy része igaz sem volt, de jól esett hallgatni. Kérdésemre elmondta, hogy van egy szép felesége és három gyermeke, de sajnos nagyon keveset látja őket, hiszen két műszakban dolgozik, a kórházi keresetet egészíti ki a mentőzéssel. Mesélt az álmairól, a sok meg nem valósult tervről, és megígérte, hogy változtat valamit az életén. Ekkorra már elég közel kerültünk egymáshoz ahhoz, hogy feltegye a kérdést: kivel szeretnék még találkozni.
Itt fekszem a metrókocsi alá gyűrve, és nem tudom, szeretnék-e még valakit látni az életemben. Hívják ide Klárát, aki épp egy fontos megbeszélésen ül szűkre szabott fekete kosztümjében, laza kontyba tűzött hajával, csinos lábait keresztbe fonva, okos tekintetét a szemközt ülő fiatal ügyvédre emelve? Őt, a feleségemet, akivel tizenöt éve osztom meg életem minden percét, akinek köszönhetem a munkám, a családom, szinte mindent, amit elértem idáig. Klárát, akire gondolva még jelen helyzetben is félreérthetetlen módon reagál a testem? A nőt, akit láttam nevetni, zokogni, mulatni, gyászolni, szoptatni és szülni? Őt, aki egy mondatával tud a fellegekbe repíteni vagy a pokolba száműzni? Akinek minden anyajegyet ismerek a testén, mégis napról-napra úgy érzem, van még benne felfedeznivaló? Hívjam ide Klárát, hogy lásson megnyomorítva, tehetetlenül, férfiasságomtól, emberi mivoltomtól megfosztva, a közelgő halál biztos tudatában? Mit mondjak neki? Hogy szeretem, hogy soha nem volt más nő az életemben, bármit gondolt is? Hogy vele akartam megöregedni? Kérjem meg, hogy legyen boldog valaki más mellett? Lehetetlen. Inkább értesüljön a halálhíremről.
A kamasz fiamat sem hívhatom. Neki sem mondhatom el ebben a helyzetben, hogy mennyire büszke vagyok rá, nem kérhetek tőle bocsánatot a sok kiabálásért, türelmetlenségért, a távol töltött napokért, a le nem játszott focimeccsekért, az el nem mesélt történetekért, a meg nem tanított útravalókért. Magától kell majd rájönnie, mennyire hasonlít rám, és rajta fog múlni, mit kezd majd ezzel. Nem bízhatom rá a lányokat, a családfenntartás felelősségét, ezt az élet elrendezi majd úgyis.
Nem hívhatom ide a kis Annát sem, a szőke tündért, aki születése pillanatában rabul ejtett, és azóta is fogva tart. Nem puszilhatom már meg puha arcocskáját, és ő nem fonhatja nyakam köré húsos kis karját. Míg a többiek emlékezetében megmaradok majd életerős férjként, apaként, a legnagyobb szomorúságom, hogy a lányom egyáltalán nem fog emlékezni rám. Talán egy másik erős karba karol majd, amikor egy ismeretlen férfi vezeti helyettem az oltárhoz.
– Egy papot hívjanak! – kiáltom. Soha életemben nem voltam hívő, talán templomban is csak egyszer jártam. Mégis muszáj, hogy legyen valaki, aki azt mondja, találkozom még velük, és fentről én is végignézhetem majd a lányom esküvőjét.
|
